Az ágyúdörgésre ébredő ország csak közel egy órával később hallhatta Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának felhívását az ungvári rádióból, melyben bejelentette, hogy az október 23-i tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Beszédében büntetlenséget ígért mindazoknak, "akik a mozgalomba becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak be", egyben ígéretet tett a forradalom több követelésének megvalósítására. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítása után a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet csapatok kivonásáról.

5.20-kor hangzik el először Nagy Imre rövid, drámai hangú rádióbeszéde, amelyet 8 óráig többször megismételnek: "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." A felhívás után a rádió a Himnuszt, majd a Szózatot sugározza.

A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezt követően az adás különböző felhívások beolvasásával folytatódott, és Nagy Imre rádiószózatát ismételték meg, többször is.

Nagy Imre még egy kísérletet tett: a rádión keresztül szólította fel azonnali visszatérésre Maléteréket (a hadsereg vezetését), majd amikor ennek nem lett foganatja, elfogadta a jugoszláv nagykövetség által felkínált menedékjogot; hozzá a nap folyamán családtagokkal együtt negyvenketten csatlakoztak. Az ugyancsak a Parlamentben tartózkodó Mindszenty bíboros az amerikai követségre menekült.

A szovjet csapatok már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:
„." … A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében."

A szovjet csapatok elé két fő célt állítottak. Egyfelől meg kellett szállniuk a katonai objektumokat, le kellett fegyverezniük a magyar honvédséget, a nemzetőr alakulatokat. Még az éjszaka körülzárták a magyar laktanyákat, majd hajnalban fegyverletételre szólították föl az egységeket. Az ellenállás legkisebb jelére tűzcsapással válaszoltak (Záhony, Komárom, Békéscsaba, Szombathely, Székesfehérvár stb.). A gyors és meglepetésszerű támadással szemben a magyar honvédség nem védekezhetett, alig egy-két helyen történt kísérlet az ellenállásra. (Ebben a Honvédelmi Minisztériumból érkezett parancs is közrejátszott.) Budapesten a Petőfi laktanyát védő alakulat ugyan fölvette a harcot, de hamar belátták a küzdelem kilátástalanságát, és letették a fegyvert.

De a modern haditechnika bevetése sem hozta meg a kívánt eredményt Budapesten: a forradalmárok fölvették a harcot. A város számos pontján alakultak ki valóságos ütközetek. A fegyveresek természetesen nem hitték, nem hihették, hogy legyőzik a komoly erőkkel támadó szovjeteket, de bíztak abban, hogy sikerül kitartaniuk addig, amíg a magyarországi helyzetből olyan nemzetközi botrány lesz, ami visszakozásra kényszeríti a támadókat. És bíztak az ENSZ - elsősorban diplomáciai, de a Szabad Európa Rádió híradásai alapján katonai - segítségében.

Budapesten kívül is számos helyen ütköztek ellenállásba a szovjetek, noha a Forradalmi Katonatanácsok is a harc nélküli megadás mellett döntöttek, és ezt tanácsolták a nemzetőregységeknek és más fegyveres alakulatoknak is. Az azonnali fegyverletétel és a harc fölvétele közötti köztes megoldásnak tűnt a fegyveresek kivonása a településről, ami lehetővé tette a küzdelem későbbi felvételét. Több városból (Keszthely, Szekszárd, Pécs, Tatabánya, Miskolc, Sátoraljaújhely stb.) vonultak ki felfegyverzett fiatalok (sok esetben katonatisztek irányításával) a környező hegyekbe, erdőkbe. A sátoraljaújhelyi nemzetőrök mintegy kétszáz fős egysége másnap rajtaütött a helyi pártvezetők által szervezett értekezleten.

Azokon a területeken, ahol nem került sor (nagyobb) fegyveres harcra, november 4-ét követően a forradalomban létrejött nemzeti tanácsok vitték tovább az irányítást vagy a munkástanácsok vették át a vezetést. Az előbbi inkább a kis településekre jellemző, utóbbi pedig a városokra. A második szovjet intervenció nyomán a falvak többségében feloszlott a nemzetőrség (de a rend fenntartása érdekében napokon belül újjá is szerveződött), a vezetők egy része esetleg elmenekült, de a forradalmi tanács általában a helyén maradt, legföljebb kiegészült a korábbi tanács végrehajtó bizottságának egy-egy tagjával. A községekben a kádári pártnak még a csírái sem voltak meg, a szovjet hadsereg legföljebb átvonult a településeken, de nem segítette állandó jelenlétével a tanácshatalom restaurálását, így a régi funkcionáriusok is vártak, hiszen az októberi napokban megtapasztalhatták saját gyengeségüket és az ellenük irányuló népharagot.

Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A november 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa. A jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre nem mondott le a kormányfői tisztségről (néhány nap után az Elnöki Tanács „felmentette”). November 22-én a büntetlenség ígéretével kicsalták a menedékből és átmenetileg Romániába internálták.

A forradalom egy hónapos fordulóján, november 23-án egy órára elnéptelenedtek Budapest utcái. December 4-én gyászruhás asszonyok sokezres menete (Asszonyok tüntetése) vonult végig a városon. December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre (Budapest, Salgótarján, Miskolc).

Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.

A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.

1958. június 9. és 15. között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélték. 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.

A forradalom leverését követő évtizedekben tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1961. február 24-én Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait titokban kihantolták és az Új Köztemető 301-es parcellájában újra eltemették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyezve be.

1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívást tett közzé, amelyben egyebek mellett a Nagy Imre-perben kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációjukat követelték. Június 16-án Párizsban, a Père Lachaise temető 44-es parcellájában felavatták Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és a forradalom minden kivégzettjének jelképes síremlékét. Budapesten az Új Köztemető 301-es parcellájában, majd a Belvárosban megemlékezést tartottak Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján. A belvárosi megemlékezést a rendőrség erőszakkal oszlatta fel.

1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének kihantolása. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten. A Hősök terén több százezren hallgatták a szónokokat.

1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket. Ugyanezen a napon halt meg Kádár János, a kommunista rezsim vezetője. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.

Forrás: Wikipédia - szabadnet.hu - ma.hu
Képek: Net

Zene: Ismerős Arcok - Talán csak álom