A Szent István Dalárda énekével kezdődött az október 6-ai megemlékezés. A 13 aradi vértanú kivégzésének évfordulója 2001 óta Nemzeti Gyásznap.

A megemlékezésen a Vajda János Gimnázium tanulói közreműködtek, majd Ruzsics Ferenc, Keszthely város polgármestere mondott beszédet, melyben felidézte az október 6-ai eseményeket.

Ruzsics Ferenc úgy fogalmazott, hogy ha fegyvert fogni nem lehet, akkor mi magyarok úgy lázadunk, hogy nem teszünk semmit. Az aradi vértanúk egy egész nemzet számára adtak erőt.

A megemlékezés végén megkoszorúzták a hősi emlékművet. Elsőként Keszthely Város Önkormányzata nevében helyeztek el koszorút, majd a Bethlen Gábor Honvéd Nyugdíjas Klub tagjai tisztelegtek a hősök előtt. Ezután a helyi politikai pártok, oktatási intézmények, civil szervezetek rótták le tiszteletüket egy – egy koszorú elhelyezésével és gyertyák meggyújtásával.

Keszthelyi Televízió - Szabó Csilla

Ruzsics Ferenc polgármester megemlékező beszéde teljes terjedelemben

Tisztelt Egyházi és Világi Méltóságok!
Tisztelt Megjelentek!

Gyásznap van ma.

Nemzeti gyásznap, mert ezen a napon hazánkban szörnyűség történt. Ez a nap a 13 aradi vértanú halálának napja. A sok dicsőséggel teli szabadságharcunk elbukott, s ezen a napon a nemzet lelkét akarták megtörni. Azon az október hatodikán Ferenc József és hiénája Haynau meg akarták mutatni, hogy ki is itt az úr, ezért kivégeztették Magyarország törvényes miniszterelnökét. 110 év alatt 5 miniszterelnökünket végeztette ki az a rendszer, amelyik hatalmaskodni akart. Ebben a sorban ő volt az első, gróf Batthyányi Lajos.

Ferenc József és hiénája azt hitték, hogy most végre feladják a rebellis magyarok, s megtörnek. Így is történt, látszólag. Hiszen látszólag csönd lett, a nép tette a dolgát, csak előbb 13 átkot szórt a Habsburgra, s teljesült is valamennyi. Látszólag nyugalom volt, vagyis inkább nem történt semmi, mert ha fegyvert fogni nem lehet, akkor mi magyarok úgy lázadunk, hogy nem teszünk semmit. Passzív ellenállás, így hívták ezt. Deák Ferencék ugyanis úgy döntöttek, tevékenységükkel nem fogják a 13 tábornok gyilkosainak malmára hajtani a vizet.

Élni kellett, életben maradni Ez volt a feladat. S lám megmaradtunk, mert volt mibe kapaszkodni. Erőt adott az aradi 13 bátorsága, akik bár megtehették volna, de nem menekültek el. Nem menekültek, maradtak.

„Én az elárvult, szegény hazáért, e szabadságért vívó nemzetért tűrni, tenni, és ha kell, meghalni tudok” mondta Damjanich János honvéd tábornok, a vadrác, egy a 13-ból. Aztán mondott mást is: „Éljen a haza!”- és meghalt. Kivégezték, ahogy a többieket is.

Kivégeztette őket Haynau, aki fennen hirdette, hogy az ilyen intézkedéseivel hosszú időre biztosítja a nyugalmat, s a biztonságot.

Kivégeztette őket Ferenc József, aki íróasztala fiókjában fényképeket őrizgetett a kivégzésekről. Egyeduralkodónak nevelték, aki egyedül Isten előtt felel tetteiért. Úgyis lett, Isten előtt felelt mind a 13-ért, s a megmaradtakért is. Nem is hitte volna, hogy nem éri el célját ezekkel a szörnytettekkel. Hősöket, példaképeket teremtett, akik egy egész nemzet számára adtak erőt. Mi győztünk, hiszen be kellett látnia, hogy az önkény tovább nem folytatható. Ilyenek vagyunk mi magyarok. Be és megtörhetetlenek.

Mindig tudunk valamibe kapaszkodni. Nemcsak az aradiak bátorságába, hanem abba a csodálatos márciusba is, amikor megmutattuk, hogy össze tudunk fogni. A forradalomba, amely a magyarok énjének egy darabja lett, amely értelmet adott az élethez, s reményt, hogy lesz még szebb életünk. S valahogy mindig minden rossznak vége szakadt.

Túléltük a muhi csatát, s Mohácsot is. Világost és Aradot is. Túléltük Doberdót, s Isonzót. Túl Trianont is, habár még mindig fáj. Volt olyan is, hogy a huszadik századi Paskievics serege tankkal jött, s Battonyától Nemesmedvesig hirdette, hogy szabadságot hoz az országnak. Aztán szintén tankban követte őt az új, a magyar Haynau, s 10 nap lélegzetvételért 10 évig akasztatott. S a 110. évben, 1958-ban kivégezték az ötödik miniszterelnökünket, Nagy Imrét. Túléltük ezt is és mi még egyetlen gyilkosnak sem csókoltunk kezet. Mert kezet csókolni csak egy Damjanichnak lehet, ahogy haragosa Vécsey Károly tette, aztán ment ő is halni, ahogy a másik 12.

Ők 13-an úgy fogadták a halálos ítéletük kihirdetését, mintha dicséretüket olvasták volna fel. Aztán arra kérték Istent, hogy segítsen erősen, s férfiasan kiállni a becstelen és gyalázatos halált, majd áldást kértek Aradra és édes hazánkra, Magyarországra. Utolsó útjukon a kísérő katonaság búsan lógatta a fejét, de a mi 13 tábornokunk felemelt fejjel, büszke daccal ment. Minden honvéd, aki nem halhatott velük, gyalázatnak érezte, hogy élnie kell.

Ezt nem érthette Ferenc József, s nem érthette az ő hiénája, az osztrák civilizáció támasza, Haynau sem. Ezt csak mi érhetjük meg.

Mi, a rebellis, konok magyarok. Mi, akik megbűnhődtük a múltat, s a jövendőt. Mi, akiket annyiszor elsirattak már, mégis itt vagyunk, megtanultuk a leckét a múltból. Feljegyeztük a császár és a hiéna nevét a megfelelő helyre, s bár megbocsátottunk már, de nem felejtünk soha. Nem felejtjük, ki ölt, s ki halt, mert a múltunk a miénk, ahogy ez a föld is az. Mert ez a hazánk, melyért élünk, s halunk, ha kell.

S hogy mit üzen, mit tanít nekünk Arad? Azt, hogy a nemzet jövőjének egyik záloga az, hogy a hazát végtelenül, mérhetetlenül, örökkön-örökké szeretni kell.

Azt, hogy nekünk, magyar embereknek jobb állva meghalni, mint térdelve élni.

S azt is tanítja, hogy a hazáért való harcban ugyan meg lehet halni, elfáradni azonban soha.